Egy 14 éves srác tehet mindenről, avagy a tíz legfontosabb lemez az életemben
2022. január 12.
Gyakran tapasztal az ember fellángolást egy-egy lemez hallatán, ám, hogy tartós kedvencnek bizonyul-e az adott produktum, csak az idő dönti el. Ennek megfelelően évtizedekkel ezelőtt kell kezdeni a vizsgálódást, ha az ízlésünk, zenei érdeklődésünk alapköveit keressük...
Érdekes tény, hogy az ember zenei ízlése már egészen fiatal korban kialakul. A Spotify adatai szerint a felhasználók leggyakrabban azokhoz a zenékhez nyúltak vissza, amelyeket 14 éves korukban hallgattak, de általánosságban véve elmondható, hogy a tinédzserkori nagy kedvencek köszönnek vissza a későbbiekben is zenehallgatásaink során – írja például itt a Qubit. Ezt én is csak megerősíteni tudom, kiegészítve azzal, hogy 1989-ben, amikor én voltam 14 éves, éppen egy zenei forradalom zajlott, amely során a legkeményebb metálegyüttesek hódították meg a világot. Szóval fiatal embergyerekként, zeneileg a legfogékonyabb időszakomban kaptam a nyakamba a heavy metál műfajának legnagyszerűbb lemezeit. A zenén keresztül pedig rengeteg ismerőst, máig tartó barátságot, koncertélményt szereztem, így ezen időszak jelentős hatással volt és van az életemre. Ezen sorok után nem lesz meglepő, hogy az én legfontosabb lemezeim ebből a műfajból és ebből az időszakból érkeznek.
Nem mindenidők legjobb albumait szeretném csokorba szedni, hiszen azokat bármelyik metálfej felsorolja álmából felkeltve is, sőt egy „best metal album all time” keresésre még a Google is megmondja – megjegyzem, elég pontosan! Nézzük csak: Master Of Puppets, Paranoid, Reign In Blood, Rust In Peace, The Number Of The Beast, Opreation: Mindcrime, Screaming For Vengeance… ugye ugye!
Az lenne tehát a cél, hogy összerakjak 10 olyan lemezt egy listára, amelyek számomra a legmeghatározóbbak, amik a zenei ízlésem megformálásában a fő elkövetők. A feladat reménytelenségét jól jelzi lemezgyűjteményem mérete – a darabszám mellékes –, hiszen legszívesebben mindet felsorolnám! :)
Sajnos néhány kézenfekvőnek tűnő, kedvencnek számító nagyágyút el kell engednem rögtön az elején, ezért nem raktam egyetlen Metallica vagy Megadeth lemezt sem a listára, hiszen csak ők megtölthetnék a tíz pozíciót, ám akkor semmi izgalmas nem lenne benne. Most inkább a kevésbé egyértelműbbeknek adnék teret.
Mielőtt belefognék, még egy apróság: első nekifutásra kb. 20 kihagyhatatlan lemezt írtam fel egy papírra, majd rövid gondolkozás után még ugyanennyit, szóval 40-ről indult a szűkítés, amit sehogy sem tudtam 15 alá nyomni, így ennyi lett. Nézzük tehát azt a tíz tizenöt lemezt, amit nagyon szeretek, amik a legfontosabbak számomra, amik a szívem csücskében tanyáznak.
1. Exumer – Possessed By Fire
Egyértelműen a német Exumerrel kell kezdenem a sort, hiszen az első „műsoros” kazettám származik tőlük, illetve a debreceni Ibolya utcai zenepincéből, ahova remegve zarándokoltunk, ha volt egy kis pénzünk arra, hogy friss zenékhez jussunk. Csupán a szigorúnak tűnő borító utáni választás jól sült el, a Possessed by Fire máig kitűnő thrash album, amit az eltelt évtizedek sem tettek avíttá és amit bármikor szívesen hallgatok.
2. Protector – Golem
Nehéz lenne valaki olyannak meghallgatásra ajánlgatni ezt a lemezt, aki nem ismeri a német thrash/death brigádot, hiszen százával találni manapság komolyabb produkciókat, de a 80-as évek végén letaglózó erejű volt, és meghallgatva az albumot máig felidézi ezt az élményt. Olyannyira bírtuk a lemezt, hogy a barátokkal alakított zenekarunk neve Golem lett (mondjuk a névválasztásnál többre nem is igen jutottunk). Azt viszont megemlíteném, hogy a Protector első magyarországi koncertjén, amire meglepő módon 2019-ben került csak sor, ott voltam és találkoztam a zenekar legendás frontemberével, Martin Missyvel, akivel a félve őrzött, több mint 30 éves Golem kazettámat is aláírattattam!
3. Death – Leprosy
A Scream Bloody Gore vagy a Spiritual Healing is szerepelhetne itt, hogy mégis a Leprosy került a listára, arra a zseniális borító a magyarázat, annyira hátborzongatónak véltem anno a lepratelepen időző alakot… A Death zsenialitását és az utókorra gyakorolt hatását bizonyára egyetlen fémszívűnek sem kell ecsetelnem, a Halál műfaji óriás, állócsillag, még úgy is, hogy az énekes, dalszerző, zenekarvezető Chuck Schuldiner 2001-ben eltávozott közölünk. Utolérhetetlen. Epic!
4. Sodom – Agent Orange
Messze még a lista vége, de máris elérkeztünk az egyik csúcsponthoz. A Sodom negyedik lemeze olyan erővel rántott magával 89-ben, hogy máig az egyik legnagyobb kedvencem. Emlékszem, hogy Agent Orange pólóban néztem meg moziban 14 évesen a Bolygó neve: Halált – szülői kíséret nélkül! – hát ettől keményebb dolgot el sem tudtam volna képzelni! Mi több, 1990-ben a Budapesten rendezett koncerten élőben is láttam a bandát – na az is kemény menet volt! A lemez pedig kétségtelenül az európai thrash metal egyik ékköve! Ha még nem találkoztál vele, akkor egy alien vagy!
5. Kreator – Extreme Aggression
Ha Sodom az egyik legnagyobb kedvencem, akkor a Kreator a legnagyobb! 35-40 vinylem biztosan van tőlük. Micsoda élmény volt, mikor megszólalt az MTV Headbangers Ball műsorában a Betrayer – nehéz szavakba foglalni. A következő lemezüket a Metál Árkában Lukács Lacitól vásároltam meg kazettán, aki abban az időben ott dolgozott. 1991 februárjában a Körcsarnokban pedig élőben is láttam a Coma Of Souls turné koncertjét. Szerencsére a Kreator azóta is gyakran jár Magyarországra, még a covid alatti nyáron is jöttek 2020-ban. A banda a mai napig töretlenül szállítja a jobbnál jobb lemezeket, még véletlenül sem esve az önismétlés csapdájába.
6. Cancer – To The Gory End
1990-re a thrash áradat kissé megtorpant, bár ebben az évben is születtek erős albumok a stílusban, azonban a fekete pólós, hosszú hajú fiatalok tömegei már a death metal hordák nyomában jártak. Az angol Cancer is az aranykorban bukkant fel egy méregerős lemezzel, amit egy James Murphyvel felturbózott másodikkal fejeltek meg. Két örök kedvenc. A death metal lerombolhatatlan bástyái.
7. Slayer – Season In The Abyss
A metálrajongók késhegyre menő vitákat képesek folytatni, hogy melyik Slayer lemez a legkirályabb. A Reign és South albumok elismerése mellett én a Seasonre teszem a voksomat. A Dead Skin Mask minden idők leghátborzongatóbb szerzeménye, a címadó szám pedig a lassan építkező doomos jellege és ragadós dallamai miatt felejthetetlen. Mekkora dalok vannak ezen a lemezen, atyaég! A Slayer pedig nem igényel további méltatást. Klasz-szi-kus!
8. Sacred Reich – The American Way
A Sacred Reich tagjai csupán 16-17 évesek voltak, amikor már a neves holland fesztiválon, a Dynamon játszottak több tízezer ember előtt. A fiatalságuk, a lendületük, az izgalmas hangzásuk első hallásra magával ragadott. Imádtam az Ignorance lemezüket is, de nagy kedvenc a The American Way lett. Színes, változatos, olykor dallamos és mégis horzsoló. Sajnos a srácok később már nem tudták megugrani a magasra tolt lécet és valahol 2000 körül végkép kifulladtak. 2019 azonban új lemezt és budapesti koncertet is hozott, ahol az első sorban állva idéztem fel a 30 éves emlékeim.
9. Death Angel – Act III
Ha a Sacred Reich tagjai fiatalok voltak a sikereik hajnalán, akkor mit mondjunk a Death Angel csapatára, akik csupán 9-14 évesek voltak a megalakulásuk idején, de az első lemezük megjelenésekor sem volt több a dobos, Andy Galeon 14-től! Szomorú történet az övék: a világhír helyett a feloszlás lett a vége – de ezt most nem mesélem el. Ami sokkal fontosabb, hogy 1990-ben kiadták Act III címmel minden idők egyik legjobb dallamos thrash lemezét, ami megunhatatlan szépségeket, harmóniákat rejt. Máig sem kopott meg a zsenialitása.
10. Sanctuary – Into The Mirror Black
Az, hogy Warrel Dane, a Sanctuary (és később a Nevermore) énekese túl korán távozott az élők sorából, nem kérdéses. Ez a tény, és a Sanctuary be nem következett áttörése és viszonylagos underground sorsa valami furcsa szomorúsággal fűszerezi számomra a csapat két megjelent lemezét. Persze amikor készültek ezek az albumok, még a fényes jövő képe ragyogott a banda előtt – nem ok nélkül: az Into fantasztikus thrash/power anyag egy olyan énekessel, aki nem terem minden bokorban. Szerencsére a siker a Nevermore frontján megadatott a hősünknek, ám ettől még keserédes hallgatni való a Sanctuary. A Future Tense pedig marad az örök kedvenc nóta!
11. Sepultura – Arise
Gondoltam, hogy hozzácsapom a Sepulturát is a listából kizárásra ítélt zenekarok körébe és a Metallica, meg a Megadeth mellé rakom, mert ugyan melyik lemezt is emelném ki tőlük? Nekem a Morbid Visionstől a Rootsig bármelyik jöhet tőlük, de ha nagyon választani kell az első éra lemezei közül, akkor az Arise-ra bökök. Személyes élményként csupán azt tudom leírni, ami mindannyiónk élménye a csapat kapcsán, hogy jött néhány brazil srác a teljes ismeretlenségből és feltúrta majd a saját képére formálta a metal világát, a legmagasabb csúcsokra jutva. Sajnos az álomszerű történet véget ért, illetve egész más irányokba, több szálon folytatódott. A Derrick Greenes lemezekkel nem sokat próbálkoztam, a Soulfly pedig csak egy darabig volt érdekes. Azonban az a katarzis, amit anno éreztem a Sepu albumokkal kapcsolatban, máig visszaidézhető, ha felrakom valamelyiket…
12. Prong – Cleansing
1993-ban már új szelek fújtak: a metal dominanciája régen elveszett, a grunge letarolta a világot. Olyan változások játszódtak le a próbatermekben, amelyek új hangzásokat hoztak a zenei szintérre. A Prong az ipari, indusztriális hatásokat olvasztotta a punkban, hardcoreban, thrashben gyökerező zenéjébe és alkotott egy olyan zsigeri remekművet, amit gyakorlatilag egy éven át hallgattam anno folyamatosan. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden hangja sejtszinten rögzült bennem.
13. Paradise Lost – Icon
Persze, tudom, hogy a Draconian Times a banda főműve, nem is vitatom, ám én az első albumuk, a Lost Paradise óta kísértem figyelemmel a csapatot és a negyedik lemezként érkező Icon is hatalmas megfejtésként ütött be. A death metalból kifejlődött melankólia, a súlyos doomos, darkos, lassan hömpölygő megközelítés óriási hatással volt rám (és hát valljuk meg, az egész zeneiparra, hiszen 95 körül a legnagyobbak között tartották számon a zenekart).
14. Tiamat – Wildhoney
Számomra a Tiamat klasszikusa a legcsodálatosabb zenemű, amely valaha megszületett. Mintha a metalgeneráció Dark Side Of The Moonja lenne, egy death metalból kihajtó virág – egy édes mézzel csalogató húsevő virág – amely szépsége és csábító ragyogása mellett az elmúlást is magában hordozza. Egyébként a Tiamat teljes munkásságát szeretem és becsülöm – mindenestül.
Felül a Wildhoney lemezeim (igen, mindegyiken ugyanaz hallható), alább pedig a találkozásom Johan Edlunddal, a banda frontemberével.
15. The Gathering – Nighttime Birds
A holland zenekarról nem lehet úgy beszélni, hogy ne Anneke van Giersbergen említésével kezdjük. Az angyali megjelenésű, angyali hangú, angyali kisugárzású énekesnő volt a kulcsa a zenekar felemelkedésének és tündöklésének. Máig meghatározó koncertélményem az a 1997 őszi fellépés, amelyen a The Gathering és az egyel fentebb említett Tiamat állt színpadra az E-Klubban (…és persze ne felejtsük azokat az időket sem, amikor a zenekar a Sziget Fesztivál nagyszínpadán játszott). Azóta is számos alkalommal láttam élőben Annekét, volt, hogy az Aqua de Annique vagy a VUUR élén, vagy csak szimplán szólóban (Danny Cavanagh oldalán). Ugyan a későbbi produkciók nem értek fel a Gathering magasságaihoz, azonban a Nighttime Birds és a Mandylion mindig itt lesz nekünk, hogy elővegyük és elmerengjünk az élet szépségén és az idő múlásán.
